"...Nekem káosz kell, nem bírom a rendet
Zaj kell, ami megőli a csendet
Élet kell, és szabadság
nem holmi ostoba hazugság,
Én nem vagyok jó semmire,
De készen állok bármire....."

Goethe

A Kedves közelléte

Rád gondolok, ha a nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok forrás vizét ha festi
holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csönd borúl rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Óh, jössz-e már?

 Nicholas Bretan

 Szerelmes bölcsesség

Volnál rút, vagy nem volnék esztelen,
ne volna arcod, vagy nekem szemem,
volnál balga te, vagy én józanabb,
ne volnék rab, vagy te ne ily szabad.


De sajna szép vagy, én meg esztelen,
arcod fényétől elvakul szemem.
Nem lehetsz balga, s én se józanabb,
csak rab lehetek én, s te csak szabad.


Oly szépnek látlak-hogy volnék okos?
Szememre üdvöt lényed harmatoz.
S hogy balga-látván okosságodat?
S mert szabad vagy, nem vagyok én se rab.


Okossá hát a szépséged tegyen,
a Gráciák igézzék rád szemem,
okos vagy-nézz balgaságomra hát!
Szabad vagy-hát csak tarts rabul tovább!


Maradj te szép csak, én meg esztelen,
tisztuljon arcod fényén csak szemem,
okosságodban lásd, ilyen vagyok,
szabadságodban csak legyek rabod.


Légy hát te szép és én okos-legyen
arcod neked, s legyen nekem szemem,
légy hát okos te, s én se józanabb,
légy hát szabad te, s én örökre rab.

 Juhász Gyula

 Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

Nadányi Zoltán

 A két szemed szeretett a legtovább

A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tûztél magad köré
hideg testõrökül,
de a szemed még rám leselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed még egyszer visszanézett
és mindent megadott.
A két szemed szeretett legtovább
még mostan is szeret.
Még éjszakánként zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.

Ismeretlen (számomra)

Itt ülsz mellettem, némán, rám nézel
De hallom a hangod, érzem, amit érzel
Hallom a kiáltást. Hogy fáj, hogy szenvedsz!
Sokan beléd rúgtak, de a sebekkel senkinek se kellesz.
Üres szemekkel nézel, már nem akarsz látni,
Próbálod a múltat nagyon mélyre ásni.



Engedd, hogy segítsek, ne építs falat!
A vérző sebeknek engedd, hogy fájjanak!
Engedj magadhoz, hogy átöleljelek,
Hogy bőrömmel takarjam a felszakadt sebeket.
Vérezz össze! Ölelj! Ölelj úgy, hogy fájjon!
Hogy minden bánatod az én részemmé váljon.



Mikor rám néztél, a kínnak enyém lett a fele.
Együtt éljük túl, vagy együtt halunk bele.
Engedj magadhoz! Teljes csak így leszek.
Ha veled sírhatok, ha veled nevetek.
Engedj szeretni! Téged a sebekkel!!!
Engedj magadhoz, s többé nem engedlek el!